HÚSVÉTI SZOKÁSOK:
Mielőtt magát a népszokást mutatnám be, szólnunk kell magáról a Húsvéti ünnepkörről. A Húsvétot a tavaszi ünnepkörbe soroljuk. A kereszténység ünnepe. A húsvét mozgóünnep, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első tavaszi ünnep. A kereszténység legnagyobb ünnepe, mert Jézus feltámadásával isteni eredetét bizonyította Az ünnep elnevezése onnan ered, hogy a negyven napi böjt után akkor kezdtek először húst enni., vagy másképp fogalmazva húst magukhoz venni.

Ez ünnep jelképei a tojás, sonka, bárány. Molnár Ambrus a Krisztus hét szava a kereszten című írásában idézi Bod Péternek a húsvéti ünnep, illetve a húsvéti tojásokról szóló írását. Bod Péter a húsvéti tojás, mint az ünnep egyik legjelentősebb szimbólumának az eredetére kereste a választ. Eredetére a következő variációkat gyűjtötte össze: 1. Némelyek ennek eredetét a Sidóknál keresik, akik a keményen főtt tojást tesznek el a Húsvétban ezzel Jeruzsálem romlását ábrázolják. 2. Mások úgy adták elő mintha a föld újjászületésének, vagy termésének volna Simboluma, kiábrázolója. 3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, hogy felállván a Böjt keresztyének között semmi sírost, vajast s tojást is enni szabad nem volt. A mely tojásokat azért a hosszú böjtben összegyűjtöttek, azokat asztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották Jóakaróiknak, s hogy kedvesebb ajándék legyen meg is kezdték festeni, amely osztán felragadott és maradott az emberek között.

Az ünnep második napján még ma is általános a húsvéti locsolkodás és a húsvéti piros tojás ajándékozása. A magyar néprajzi irodalom sokat foglalkozott a hímes tojások kérdésével. Több önálló munka jelent meg, amelyek részben egyes területek anyagát közlik, részben a teljesség igényével fellépve az egész magyar népterület anyagát vizsgálják. Ezeken kívül a népművészeti monográfiák, valamint a tavaszi ünnepkörrel foglalkozó tanulmányok tárgyalják a tojásdíszítés és ajándékozás különböző kérdéseit.

Ebben a részben én kizárólag csak a jándi tojásfestés hagyományait mutatom be. E hagyományokat elsősorban a nagyszüleim, illetve a jándi öregek elbeszélése alapján állítottam össze.

Falunkban a tojásfestésnek különböző technikáját ismerték. Ilyen technika volt/ illetve, még ma is használatos/ a lila hagyma héjában festett tojás. A tojásokat a hagyma héjával együtt főzték meg. Főzés során a hagymában lévő lila festékanyag beszínezte a tojásokat. A megfőtt, majd kihűlt tojásokat szalonna bőrkével kenték át. Így szép fényes lett a tojás.

A másik igen elterjedt módja a tojásfestésnek a levélrátétes technika. Először a fiatal lányok kimentek a mezőre és megpróbáltak minél érdekesebb és szebb leveleket összegyűjteni. A kiválasztott és megtisztított levelet illetve leveleket selyemharisnya darabbal a tojásra kötötték és úgy festették meg. A megfestett tojáson a levél sárgásfehér lenyomata megmaradt eredeti színében.

A harmadik technika a viaszos technika. Első lépésként a még nyers tojás héjára faggyúval különböző mintákat rajzoltak. Majd így festették meg a tojásokat. A festék nem fogta be a faggyús részeket, így azok mintásan maradtak.

A negyedik technika a karcolásos díszítés volt. A megfestett tojásokra különböző mintákat karcoltak. A karcoló eszköz Jándon a bicska illetve a tű volt. Kizárólag a hagyma hajas tojást tartották alkalmasnak a karcolásra. A díszítő elemek a virág illetve a levélmotívumok voltak. A tojásokat általában húsvét vasárnapján festették meg. Az ajándékozás pedig húsvét hétfőjén történt.

Húsvét hétfő a locsolkodás napja, melyet az ország több területén vízbe vető, vízbe hányó hétfőnek is neveznek. Ezen elnevezések a locsolkodás legrégebbi módjára, a vízzel való locsolásra utal. Ez a locsolkodási szokás Jándon is meghatározó volt. Nagyszüleim elbeszélése szerint a fiatal legények már kor reggel felkeltek, hogy lehetőleg még az ágyban nyakon önthessék a lányokat. Ha a leány már felkelt, a legények kicipelték az udvarra és egy vödör vízzel, leöntötték. A leány, tojást adott a legényeknek, akik tovább folytatták útjukat. Már az említett Bod Péter jegyezte le, hogy Jándon egy különleges szokás volt jelen húsvétkor a múlt században. A játékot húsvét második napján serdülő lányok játszották. A mai szokásos Hátulsó pár előre fuss kezdetű játékra hasonlít. A sorban felálló lányok között az első zöld ágat vitt.

Szarka László nyugalmazott iskolaigazgató megerősítette ezt a lejegyzést. Elmesélte, hogy a Tisza utca végében volt a falu cikázó tere ahol a falu apraja-nagyja szórakozott. A tavasz beköszöntét nagy ceremóniával ünnepelték, ahol zöld ágat és koszorút vittek az ünneplő ruhába öltözött fiúk és lányok. Bújj, bújj zöld ág című dal éneklésével az egész falut végig járták.
Az aratás ünnepe
Az aratás ma is legnagyobb mezőgazdasági munkák közé tartozik, s a múltban még inkább annak számított. Az őskortól sarlóval végezték, s csak a XIV. században jelent meg Nyugat-Európában a kasza, amely aztán viszonylag gyorsan, már a XV. század folyamán felbukkant a Kárpát- medencében is. Az aratás falunkban is máig élő hagyomány, csupán ennek módja változott a technikai fejlődés következtében. A gépesítés előtt az aratás eszköze a kasza volt. Az aratás során a kaszás haladt elől, a levágott búzát a még álló gabonaszárra döntötte. Őt követte a marokszedő, aki a levágott gabonát kévébe rakta, majd egybe kötötte. Ez a munka általában reggeltől estig tartott. A férfiak, asszonyok, sőt gyerekek is részt vettek ebben a munkafolyamatban. Az aratás során arató dalokat énekeltek. Jándon élt az a hagyomány, hogy a gazdát megkötözték, mellyel az aratók arra kényszerítették a ház urát, hogy pénzt szórjanak közéjük. Ezt követően az aratók mezei virágokból és búzakalászból koszorút fontak (aratókoszorú) s azt közösen énekszóval a gazda házához vitték. Itt a ház ura megszórta vízzel, a következő évi jó termést biztosítva. A kévébe kötött gabonát kint a földön keresztekbe rakták, majd később szekérrel behordták a portára.

Az aratáshoz szorosan kapcsolódik egyik másik munkafolyamat: a cséplés. Ennek folyamán a csűr talaján szétterítették a gabonát és a cséppel, addig püfölték, amíg az összes szem kiverődött belőle. A búzák egy részét elraktározták, a másik részéből kenyeret sütöttek. Jánd a kenyérsütéshez szükséges lisztet, a Tiszán felállított hajómalmokon, árvíz idején, pedig két-három udvaron működő szárazmalomban állította elő. Ezeket a malmokat a naményi, tarpai, tiszaszalkai hengerlő malmok végképp felszámolták. Az utolsó vízimalom az I. világháború elejéig működött a faluban. Az utolsó szárazmalmok id. Koncz Gusztáv, malmos Toldi Pál és Szarka Sándor udvarán működtek. A használat után vissza maradt malomkövek egy-két példánya még ma is megvan.