Jánd kialakulása
A község neve 1217-ben, egy poroszló nevében tűnik fel. Más következtetés szerint az egyházi latin eredetű János személynevünk Ján-tövének –d kicsinyítő képzős formája alkotja a nevet. A puszta személynévből való földrajzi névadás, a falu 12-13. századi megalapítására utal. A tatárjárás után 1291-ben megbomlott Borsova megye területi egysége. A Tiszától nyugatra eső részét Szabolcs megyéhez csatolták, míg a Tiszától keletre eső nagyobb hányada Bereg megye néven vált önállóvá és ismertté.
A település fejlődését a Tisza folyó előnyösen, de néha hátrányosan is befolyásolta évszázadokon keresztül. A még szabályozatlan Tisza áradásai miatt a falu bővelkedett fában, szénában, gyümölcsben, halban. Ugyanakkor a folyó romboló és építő munkája állandó mozgásban tartotta a település lakosságát. Szájhagyomány szerint az Árpád-korban kétszer is tovább települt a község. A panyolai tölgyfa építmény feltárása bizonyította e szájhagyomány valódiságát. A Beregi-Tiszaháton megülő, eredetileg egyutcás útifalu csak a XIX. század közepén kezdett terjeszkedni a folyó felé, az újabb részei pedig a Tiszával ellentétes oldalon alakultak ki. A soros elrendezésű szalagtelkeken 336 lakásban 1103 lakos élt. A régebben jellemző favázas, sövényfalas házak sokszor két család számára épültek. A faluban az utcavonallal párhuzamosan néhány széles csűr még látható. Az 1651 hektáros községben a lakók leginkább szántóföldi kultúrákkal és állattenyésztéssel foglalkoznak. Viszonylag sok „nemtudom szilva” terem, a fölöslegből a helyi szeszfőzdében pálinkát főznek. Jánd 1979-ben vált le Vásárosnaménytól és lett önálló tanácsú község, 1990-től saját önkormányzata van.
A község birtoklása
A 14. században a Barlabási család birtokolta Jándot: nevezetesen 1398-ban Mikai Lőrincz fia Sebestyén. 1410-ben Haraszti Eraszmusz és György, Endesi Pál és János kapták királyi adományként. 1413-ban Perényi Péter főispán szerez birtokot. Később, a Sárkány, Dobó, Székely, Czobol és Turzó családokra ment át a haraszti féle rész. 1448-ban Mikai Miklós, Mihály és János foglalás miatt Perényi Jánosnéval és Miklóssal törvénykeztek. 1478-ban pedig ugyanezt tette Miklós Beregi Gergely Naményi Pócsai Antallal. 1500-ban királyi adomány mellett beiktatták Mikai Beregi Lászlót és Gergelyt a János-féle részekbe. A kihalt Barlabási család rokonai, névszerint Helmeczi Jánosné (elébb Barlabási Mihályné) tiltakozott Galócsi Péter és Helmeczi István ellen a Barlabási Mihály féle részek eladása miatt. E per még 1503-ban is folytatódott. 1546-ban birtokosai voltak Jándnak: Perényi János, Horváth István és Papos Eördögh. 1547-ben pedig: Perényi Ferenc és Mihály. Ezen személyek birtokait a király elleni hűtlenség miatt elkobozták a nagyidai és más urodalmakkal együtt. 1556-ban Ferdinánd király vissza adta a birtokot Perényi Ferencznek 3000 aranyért. 1559-ben Horváth György királyi adományként elnyerte a Hatvani Jánostól elfoglalt részeket. 1560-ban Büdi Mihály testvérével együtt birtokot nyert szintén királyi adományként. Az 1567-es rovatos összeírás szerint birtokosok voltak: Perényi János, Draskovics Gáspár, Beregi János özvegye született Balázsházi Anna. Az utóbb említett nő később Barna Mátéhoz ment feleségül. 1569-ben már e férfi feleségeként említik a birtokosok között. 1569-ben birtokkal rendelkeztek még: Hetei Pál, Hetei Fóris János, Hetei Kristóf. 1570-ben pedig: Makrai István, Somosi István, Surányi László, Hatvani János, Gencsi András és Perényi István. 1579-ben birtokviszonyi pereskedést jegyeztek fel Daróczi Szeráf és Dobó Anna között. 1584-ben miután Beregi Miklós utódok nélkül halt meg, az ő birtokrészei Makrai Miklósra szálltak. 1587-ben már birtokosként iktatták be Makrai leányait is, nevezetesen Kévesi Istvánnét és Petneházi Péternét. 1588-ban a kisbirtokosok között említik még a fentieken kívül Gyulai Jánost is. 1589-1594 között birtokkal rendelkezett Perényi György és János, 1592-ben pedig Daróczi Ferenc és Perényi Krisztina. 1600-as évekből a következő személyeket említik: Halmi Gábor, Gulácsi János, Tivadari Miklós, Hatvani János, Telkiházi Orbán és Petneházi Péter valamint dalnoki Székely Boldizsár. 1609-ben Perényi János utód nélkül halt meg, az ő birtokrészeit királyi adományként Daróczi Ferenc kapta, 1641-ben, pedig birtokhoz jutott Kércsi Ferenc. 1648-ban birtokkal rendelkeztek: Rákóczi András özvegye, Vitkai Mihály és János, Csiba János, Tivadari Miklós és Péter, Mikó János, Hatvani Mihály, Váradkai Ferenc, Kércsi János, Hunyadi Mihály és Gulácsi István. 1660-pedig: Hatvani Erzsébet és gróf Kemény János. 1742-ben birtokosok: izbugyai Viczmándi Gábor valamint kárászi Horváth Istvánné Vitkai Judit. A századfordulón is a Vitkai, Gyulai, Károlyi, Urai, Győri családok voltak itt a földbirtokosok. Névszerint: gróf Gyulai Sámuel, Eötvös Jenő, Ulmann Mór, Horváth István, Géressi Istvánné, gróf Degenfeld Imre, Toldi Ferenc, Simon András, Kölcsei Ignácz, ifj. Koncz Gábor, Koncz Pál és Mihály, Mándy István, Baksai Lászlóné és Grünfeld József. 1864. évi tagosítás meglepte a község akkori egyházi és világi vezetőjét. A földbirokos bizottság tagjai döntötték el, kinek adományoznak földet.
A bizottság tagjai a következő személyek voltak: Nemes Koncz Mihály, Nemes Koncz Ambrus, Nemzetes Kakuk Imre, Nemes Koncz Pál, Kölcsei Menyhértné N.Gacsó Borbála, Nemes Koncz Ferenc, Nemes Koncz Gábor és testvére, Nemes Kölcsei György egyházgondnok, Nemes Csonka Antal, Nemzetes Toldi Pál és Miklós, Nemes Csonka Dániel, Nemes Csonka Benjamin, Nemes Csonka Lajos, Nemes Mándi István, Nemes Mándi Pál, Nemes Mándi Menyhért, Nemes Kozák Ferenc, Nemzetes Varga Pál, Nemes Csonka Károly és György. E bizottság döntése  száz évre meghatározta Jánd birtokviszonyát. Csak az 1960-as szövetkezesítés bontotta ezt meg, illetve az örökletesség aprózta el. Az utolsó száz év birtokviszonyát a tulajdonosokról elnevezett dűlő nevek mutatják: Mándy-tag, Koncz-tag, Hetei-tag, Szalay-tag, Kölcsei-tag, Kozák-tag, Bakcsi-tag, Egyház-tag, Pap-tag. E földterületek öröklés következtében felaprózódtak az örökösök között. Ezzel egy időben újabb családok jutottak földtulajdonhoz: Ilyenek a Toldi, Simon, Szarka, Kalmár, Illés, stb. családok.
Jánd a törpe- és középbirtokosok falva volt. Roklitz Dávid rendelkezett kh-al. Az előző században gróf Gyulai István 601kh-al, Bérlő Máté László, Eötvös Tamás 499kh-al rendelkezett. Bérlő Braun Zsigmond, Mander Emánuel 189kh-al. Ez utóbbi birtokosok vásárosnaményi lakosok voltak.
A trianoni békeszerződés után 167kh-t felparcelláztak, amiket a földnélküliek és hadirokkantak kaptak meg, valamint 78 házhelyet osztottak ki. Ekkor alakult ki a Toldi- kert falurész, a mai Petőfi utca. A második telekosztás 1948-ban történt, a Tiszai árvíz után, amikor a község kibővült a mai Jókai, Dózsa, Béke, Szabadsás, Kossuth , és az Arany János utcákkal. A harmadik telekosztás 1970-ben a belvizes építési kölcsönről szóló törvény megjelenése után volt. 29 telket mértek a Virág utcában a roma kisebbségnek.
Foglalkozás szerinti megoszlás:
1930-ban 969 őstermelő, 10 iparos, 31 kereskedő, 8 közlekedési alkalmazott, 37 közszolgálati alkalmazott, 13 nyugdíjas, 7 házicseléd, 3 egyéb személy.
A II. világháború falunkat sem kímélte. Ez többek között a falu lakóinak számában is megmutatkozik. Például 1940-ben 92 személy költözött el Somogyjádra. 1944-ben 9 zsidó családot hurcoltak el 34 fővel. 1944. november 21-én 137 fő 18-54 év közötti férfit hurcoltak el „malenkij robotra”. Ezek közül 45 fő soha nem tért vissza. 16 fő sorkatona a fronton vesztette életét.
E fejezet megírásához Szarka László nyugalmazott iskolaigazgató Jánd rövid monográfiája című még kiadatlan munkáját használtam fel.
Jánd nevezetességei
Ebben a részben a falu azon építményeit, emlékműveit szeretném bemutatni, amelyeknek történelmi, művelődéstörténeti és esztétikai értéke felbecsülhetetlen. Meglétük nagyban hozzájárul községünk szépségéhez, kulturális megítéléséhez.
A jándi református templom
 1665. március 12-én kelt okmány szerint Jánd református templommal rendelkezett, de lelkésszel nem, ezért a szomszédos Ugornyáról járt ide egy prédikátor. Ez időben Barakonyi Ferenc és neje Sulyok Borbála engedélyezték, hogy a község Péter Mihály nevű jobbágyuk telkén építtessen paplakot. A falu bírája akkor Lantos Balázs volt, főesküdtjei pedig: Koncz Miklós, Kajor Gáspár, Tóth István, Kónya Gergely, Fofár Tamás, Balogh István, Fazekas Mihály, Medve Mihály, és mások. Ez egyházközség, mely előbb a szabolcsi kerülethez.
(tractus) tartozott 1821. évi rendezéskor a beregi egyházvidékhez kapcsolódott. A templomnak már 1615. év előtt állnia kellett, mivel kisebb harangja már akkor meg volt öntve, de elavulván, romjain új egyház emelkedett. 1773-ban szentelték fel a templomot. Ebben a református templomban a következő egyházi tárgyak voltak fellelhetők: egy keresztelőedény, és egy aranyozott ezüstpohár. Az áldozó ezüstpoháron 1339. év és B. A. betűk, valamint egy M- N álló  T jegyek láthatóak. A nagyobb cink kannát készítette Komáromi Cs. Miklós 1692-ben. A templom első kisebb harangját 1615-ben öltették, melyet 1749-ben átöntöttek. A nagyobbik harangot 1792-ben öntötték, ám ezt hasadás következtében 1818-ban újból kellett önteni, amely 318 fontos. Az I. világháború során ezt a harangot is hadi célokra használták fel, de a jándi lakosok jóvoltából újabb harangot öntettek.
Az ahhoz hasonló fatornyok, mint a jándi is volt, mindig érdekes látványt nyújtanak, mert a régi kor sajátosságait hordják magukon. A Kakuk Imre által Jándon épített fa templomtoronyról a következőket olvashatjuk Csiszár Árpád: Ballada született írásában: „A jándi szegénység szeretett volna a 18. század végén egy olyan fatornyot, mint az ugornyai. A helybeli parasztács Kakuk Imre fogadkozott, hogy ő meg tudja csinálni. Rábízták a torony megépítését, és sikerült. Ettől kezdve, mintegy harminc éven át a 18. század végén és a 19. század elején testvérével, Andrással együtt Beregben és Szatmárban, de még Szabolcsban is fatornyok egész sorát ők építették.” Kakuk Imre keze munkáját dicséri a lónyai, vitkai, matolcsi, hetei, nábrádi, fehérgyarmati, csetfalvi fatornyok is. Az ácsmestert szülőfaluja 1791-ben szülőfaluja bízta rá a fatorony építését azzal, hogy Kancza József útmutatását követve készítse el ezt a 35 m magas építményt, mely impozáns méretein kívül főképp zárt kerengőjével tér el ismert műveitől. Értékes az itteni anyakönyvnek az a bejegyzése, hogy a munka április15-től- december 18-ig készült, vagyis a csapatnak egyévi munkája fekszik egy-egy ilyen nagyméretű fatoronyban.
A falunak összesen három temploma volt. A harmadik templom, amely ma is áll, a környék legszebb temploma. Kakuk Imre által épített templomot lebontották. Így került helyére Nagy Sámuel* református lelkész kezdeményezésére épített templom. A falu lakossága minden évben gyűjtést szervezett a templom építésére. Házról- házra jártak adományt gyűjteni. Aki nem tudott kézpénzt adni, szarvasmarhát és sertést adományozott, amelyet a későbbiek folyamán pénzzé váltottak. Sikerült annyi adományt összegyűjteni, hogy 1896-ban megkezdhették a templom építését. A kezdeményező, Nagy Sámuel sajnos ezt már nem érhette meg. A templom falait szürke bazaltkő borítja. Ezen köveket a Beregszászi hegyekből ökrökkel vontatták a falu emberei. A vályogot helyben égették ki téglának. Az adományokból vették meg a faanyagot. Teteje pléh borítást kapott. Jellegzetessége a faragott erkély az Úr asztala körül, valamint a beregi keresztszemes minták. A templomban gyönyörű orgona található. A templom művésze Lénárt Gyula volt, akinek a leginkább „engedelmeskedett” az orgona. Ő volt, aki az orgonát karbantartotta, és mindezt a munkát díjmentesen végezte.
Jándi falumúzeum
Nagy Sámuel síremléke
Az I-II. Világháború áldozatainak emlékműve
Jánd híres szülötte
Kis községünk híres szülötte, akire méltán büszkék lehetünk a nagybányai művésztelep harmadik generációjához tartozó festőművész, Jándi Dávid / eredeti neve: Léderer Dávid/
Jándi Dávid elszegényedett zsidó család gyermekeként született 1893. április 3-án Jándon. Édesapját Léderer Leopoldnak hívták. Foglalkozása kisbirtokos napszámosként volt számon tartva. A későbbi festőművész igen tehetséges fiatal volt. Osztályzatai mindig jeles vagy kitűnő volt, erre szolgál bizonyítékul a mellékletben található naplóbejegyzés.  1911-től a nagybányai művésztelepen Ferenczy Károlynál, Réti Istvánnál és Thorma Jánosnál tanult. 1914-1918 között az I. világháborúban harcolt, 1915-ben szabadságát a művésztelepen töltötte. Ebből az időből származó vázlatkönyvei már jól mutatják a kibontakozóban lévő fiatal művész későbbi stílusát és témáit: mozgalmas, erőteljes aktkompozíciói mellett tájak és önarcképek tűnnek fel a rajzokon. Jelentős arcképei, pl. az 1922-ből származó Fekvő akt című kép, a Fekvő Vénusz, a Női akt 1934-ből, Aktok tájban 1920-ból.
1922-ben Jándi Budapesten bukkant fel, ettől kezdve folyamatosan és párhuzamosan volt jelen a főváros, illetve Nagybánya művészeti életében. Budapesten a Képzőművészeti Főiskola Grafika Tanszékén egy félévet töltött. 1925-1930 között minden évben járt Olaszországba, Velencében és Firenzében. Itália nagy hatást gyakorolt a fiatal művészre. Képeiben visszatükröződik az itt szerzett élmények és tapasztalatok szépsége és gazdagsága. Jándi folyamatosan jelen volt a korszak fontos kiállítóhelyeinek tárlatain. 1923-ban Belvederben, 1926-ban pedig a Nemzeti Szalonban, 1937-ben a Tamás Galériában szervezett gyűjteményes kiállítást. 1926-ban a Nagybányai Festők Társaságának rendes tagjának választották. Rendszeresen kiállított különböző erdélyi városokban is, és 1930-ban alapító tagja volt a Barabás Miklós céhnek, amelynek első kiállításán szimbolikus jellegű „Ego Sum” című képével vett részt. 1942-től részt vett az Országos Magyar Izraelita Közművelődésű Egyesület Tárlatain. Nagybányai tájak mellett elsősorban olyan ószövetségi témájú műveket mutatott be, amelyek művészetében korábban is megjelentek. Egyes feltételezések szerint Nagybányáról deportálták Auschwitzba, mások szerint még a deportálás előtt megölték Nagybányán. A II. világháború idején családja többi tagjait is elhurcolták. 1947-ben a Fókusz Galéria rendezte meg első emlékkiállítását Örkény Strasser István szobrásszal közösen. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galéria szintén rendezett emlékkiállítást.
Jándi Dávid művei régóta rendszeresen szerepelnek aukciókon, szép számmal előfordulnak magángyűjteményekben és számos múzeumban. Művei a következő múzeumokban találhatók: Budapesti Történeti Múzeum, Hermann Ottó Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, Legújabbkori Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Országos Zsidó Múzeum.
1994. szeptember 10. és október 16-a között a MissionArt Galéria és a Miskolci Galéria közös emlékkiállítást rendezett Jándi Dávid festőművész tiszteletére.
1989 tavaszán Jándon megalakult egy Hagyományőrző Baráti Kör, mely célul tűzte ki a múlt helyi, tárgyi és szellemi életének felkutatását. E Baráti Kör Jándi Dávid nevét viseli.
Nekünk, jándi lakosoknak és minden egyes művészet pártolónak kötelességünk Jándi Dávid emlékét megőriznünk és ápolnunk.
2. 6. Jándi népszokások
Ebben a fejezetben két, a falusi életben igen jelentős népszokást szeretnék bemutatni. Az egyik az egyik keresztény ünnephez, a Húsvéthoz köthető, a másik pedig a paraszti létforma egyik fontos mozzanatához, az aratáshoz. Azért ezt a két eseményt emelem ki, mert a faluban végzett kutatómunkám során az öregek legrészletesebben erről tudtak beszámolni. Először ismerkedjünk meg azzal, hogy a zajlott a Húsvét ünnepe.
Húsvéti szokások
Mielőtt magát a népszokást mutatnám be, szólnunk kell magáról a Húsvéti ünnepkörről.
A Húsvétot a tavaszi ünnepkörbe soroljuk. A kereszténység ünnepe. A húsvét mozgóünnep, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első tavaszi ünnep. A kereszténység legnagyobb ünnepe, mert Jézus feltámadásával isteni eredetét bizonyította Az ünnep elnevezése onnan ered, hogy a negyven napi böjt után akkor kezdtek először húst enni., vagy másképp fogalmazva húst magukhoz venni.
Ez ünnep jelképei a tojás, sonka, bárány. Molnár Ambrus a Krisztus hét szava a kereszten című írásában idézi Bod Péternek a húsvéti ünnep, illetve a húsvéti tojásokról szóló írását. Bod Péter a húsvéti tojás, mint az ünnep egyik legjelentősebb szimbólumának az eredetére kereste a választ. Eredetére a következő variációkat gyűjtötte össze: „1.Némelyek ennek eredetét a Sidóknál keresik, akik a keményen főtt tojást tesznek el a Húsvétban ezzel Jeruzsálem romlását ábrázolják. 2. Mások úgy adták elő mintha a föld újjászületésének, vagy termésének volna Simboluma, kiábrázolója. 3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, hogy felállván a Böjt keresztyének között semmi sírost, vajast s tojást is enni szabad nem volt. A mely tojásokat azért a hosszú böjtben összegyűjtöttek, azokat asztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották Jóakaróiknak, s hogy kedvesebb ajándék legyen meg is kezdték festeni, amely osztán felragadott és maradott az emberek között.”
Az ünnep második napján még ma is általános a húsvéti locsolkodás és a húsvéti piros tojás ajándékozása. A magyar néprajzi irodalom sokat foglalkozott a hímes tojások kérdésével. Több önálló munka jelent meg, amelyek részben egyes területek anyagát közlik, részben a teljesség igényével fellépve az egész magyar népterület anyagát vizsgálják. Ezeken kívül a népművészeti monográfiák, valamint a tavaszi ünnepkörrel foglalkozó tanulmányok tárgyalják a tojásdíszítés és ajándékozás különböző kérdéseit.
Ebben a részben én kizárólag csak a jándi tojásfestés hagyományait mutatom be. E hagyományokat elsősorban a nagyszüleim, illetve a jándi öregek elbeszélése alapján állítottam össze.
Falunkban a tojásfestésnek különböző technikáját ismerték. Ilyen technika volt/ illetve, még ma is használatos/ a lila hagyma héjában festett tojás. A tojásokat a hagyma héjával együtt főzték meg. Főzés során a hagymában lévő lila festékanyag beszínezte a tojásokat. A megfőtt, majd kihűlt tojásokat szalonna bőrkével kenték át. Így szép fényes lett a tojás.
A másik igen elterjedt módja a tojásfestésnek a levélrátétes technika. Először a fiatal lányok kimentek a mezőre és megpróbáltak minél érdekesebb és szebb leveleket összegyűjteni. A kiválasztott és megtisztított levelet illetve leveleket selyemharisnya darabbal a tojásra kötötték és úgy festették meg. A megfestett tojáson a levél sárgásfehér lenyomata megmaradt eredeti színében.
A harmadik technika a viaszos technika. Első lépésként a még nyers tojás héjára faggyúval különböző mintákat rajzoltak. Majd így festették meg a tojásokat. A festék nem fogta be a faggyús részeket, így azok mintásan maradtak.
A negyedik technika a karcolásos díszítés volt. A megfestett tojásokra különböző mintákat karcoltak. A karcoló eszköz Jándon a bicska illetve a tű volt. Kizárólag a hagyma hajas tojást tartották alkalmasnak a karcolásra. A díszítő elemek a virág illetve a levélmotívumok voltak.
A tojásokat általában húsvét vasárnapján festették meg. Az ajándékozás pedig húsvét hétfőjén történt.
Húsvét hétfő a locsolkodás napja, melyet az ország több területén vízbe vető, vízbe hányó hétfőnek is neveznek. Ezen elnevezések a locsolkodás legrégebbi módjára, a vízzel való locsolásra utal. Ez a locsolkodási szokás Jándon is meghatározó volt. Nagyszüleim elbeszélése szerint a fiatal legények már kor reggel felkeltek, hogy lehetőleg még az ágyban „nyakon önthessék” a lányokat. Ha a leány már felkelt, a legények kicipelték az udvarra és egy vödör vízzel, leöntötték. A leány, tojást adott a legényeknek, akik tovább folytatták útjukat.
Már az említett Bod Péter jegyezte le, hogy Jándon egy különleges szokás volt jelen húsvétkor a múlt században. „ A játékot húsvét második napján serdülő lányok játszották. A mai szokásos „Hátulsó pár előre fuss” kezdetű játékra hasonlít. A sorban felálló lányok között az első zöld ágat vitt.”
Szarka László nyugalmazott iskolaigazgató megerősítette ezt a lejegyzést. Elmesélte, hogy a Tisza utca végében volt a falu „cikázó tere” ahol a falu apraja-nagyja szórakozott. A tavasz beköszöntét nagy ceremóniával ünnepelték, ahol zöld ágat és koszorút vittek az ünneplő ruhába öltözött fiúk és lányok. Bújj, bújj zöld ág című dal éneklésével az egész falut végig járták.
Az aratás ünnepe
Az aratás ma is legnagyobb mezőgazdasági munkák közé tartozik, s a múltban még inkább annak számított. Az őskortól sarlóval végezték, s csak a XIV. században jelent meg Nyugat-Európában a kasza, amely aztán viszonylag gyorsan, már a XV. század folyamán felbukkant a Kárpát- medencében is.
Az aratás falunkban is máig élő hagyomány, csupán ennek módja változott a technikai fejlődés következtében. A gépesítés előtt az aratás eszköze a kasza volt. Az aratás során a kaszás haladt elől, a levágott búzát a még álló gabonaszárra döntötte. Őt követte a marokszedő, aki a levágott gabonát kévébe rakta, majd egybe kötötte. Ez a munka általában reggeltől estig tartott. A férfiak, asszonyok, sőt gyerekek is részt vettek ebben a munkafolyamatban. Az aratás során arató dalokat énekeltek.
Jándon élt az a hagyomány, hogy a gazdát megkötözték, mellyel az aratók arra kényszerítették a ház urát, hogy pénzt szórjanak közéjük. Ezt követően az aratók mezei virágokból és búzakalászból koszorút fontak (aratókoszorú) s azt közösen énekszóval a gazda házához vitték. Itt a ház ura megszórta vízzel, a következő évi jó termést biztosítva.
A kévébe kötött gabonát kint a földön keresztekbe rakták, majd később szekérrel behordták a portára.
Az aratáshoz szorosan kapcsolódik egyik másik munkafolyamat: a cséplés. Ennek folyamán a csűr talaján szétterítették a gabonát és a cséppel, addig püfölték, amíg az összes szem kiverődött belőle. A búzák egy részét elraktározták, a másik részéből kenyeret sütöttek. Jánd a kenyérsütéshez szükséges lisztet, a Tiszán felállított hajómalmokon, árvíz idején, pedig két-három udvaron működő szárazmalomban állította elő. Ezeket a malmokat a naményi, tarpai, tiszaszalkai hengerlő malmok végképp felszámolták. Az utolsó vízimalom az I. világháború elejéig működött a faluban. Az utolsó szárazmalmok id. Koncz Gusztáv, malmos Toldi Pál és Szarka Sándor udvarán működtek. A használat után vissza maradt malomkövek egy-két példánya még ma is megvan.
Művelődés-iskolaügy a vásárosnaményi járásban (1880-1960)
1880-ban Bereg megyében 262 népiskola volt. Ebből községi 13, állami 8, magán 4, felekezeti 237.
•    Tankötelesek létszáma: 25058
•    Ebből elemi iskolába járt: 12658
•    Ismétlő iskolába: 3771
•    Magán iskolába: 972
•    Iskolába nem járt: 7657
•    Tanítók száma: 284
•    Képesített: 223
•    Nem képesített: 61
•    Rendes: 256
•    Segéd: 28
Egy tanteremre és egy tanítóra 47 tanuló jutott. Tanítói lakás 266, faiskola 135, testnevelési helyiség 21 és könyvtár 60 iskolánál volt. Az adatok egész bereg megyére vonatkoznak, a királyi tanfelügyelő 1881. évi évvégi jelentése alapján. Megjegyzendő, hogy a megye összes egyenes adójának 19%-át fordították az iskolák fenntartására, azaz 94156 forintot. Az állami támogatás 15771 forint volt. A megyében egy tanuló évi oktatása öt forintba került. Területünkön csak Tivadaron volt községi iskola, egy állami, a többi felekezeti.
Iskolai adatok 1944-ben a vásárosnaményi járásban
•    Községek száma: 22
•    Iskolák száma összesen: 30
•    Ebből állami: 9
•    Községi: 1
•    Felekezeti: 20
•    Tanítók száma: 79
•    Polgári iskolai tanár: 5
•    Szolgálati lakások száma: 42
Említésre méltó iskola fejlesztési eseménye a kornak a vásárosnaményi magán polgári fiú és leányiskola szervezése 1925-ben. Az iskola tandíjból tartotta fenn magát. Lelkes nevelőinek köszönhető, hogy a járás aránylag szűkös igényén túl a közelebb fekvő nyíri községek érdeklődését is kielégítette. A tanítás színvonalas voltát igazolják, az ellenőrzéskor rögzített dicséretek, elismerések és a végzett tanulók helytállása a polgári életben. Az iskola fennálló rendelet szerint 4 évfolyamos volt.
Iskolai adatok 1960-ban
•    A járás községeinek száma: 31
•    Tankötelesek száma összesen: 7399
•    Rendszeres iskolába járó: 6664
•    Lemorzsolódott: 735
•    Gyakorlati foglalkozás tantárgyat tanító iskolák száma: 4
•    Ebben részt vevő tanulók száma: 62
•    Műhellyel rendelkezők száma: 3
•    Gyakorlati kerttel rendelkezők száma: 10
•    Nevelők létszáma: 235
•    Képesített: 200
•    Képesítés nélküli: 35
1951/52. évben új általános gimnáziumot szerveztek Vásárosnaményban. 1959-60-ban mezőgazdasági szakközépiskolai tagozattal bővült. A szakközépiskola állattenyésztési és kertészeti tagozattal indult. Területünk községei 1880-ban két járáshoz, a Beregszász székhelyű Tiszaháthoz, és a Tiszaszalka székhelyű Kaszonyihoz tartozott. Előbbihez összesen 42, utóbbihoz 34 község kapcsolódott.
Történeti áttekintés
1879-80. évben terültetünk minden községében volt saját iskola. A hajdani „oskola” teljesen más szerkezeti felépítésű volt, mint a mai iskolák. Tantermeik, taneszközeik össze sem hasonlíthatóak a 21. századi diákéval. Lássuk milyen volt az „oskola” a hajdani öregek szerint. 80-150-en jártak egy tanító elé. Reggelente a tanító egy osztállyal elment a templomba. A templom után énekeltek, imádkoztak majd megkezdődött a tanítás. Mivel egy tanár tanította a különböző évfolyamokat, a felsősök segítették a tanárok munkáját. Rendszerint ők kérdezték ki a kisebbektől pl. a szorzótáblát. Az tanítás megkezdése előtt a tanító elmondatta a gyerekekkel az ún: „arany ábc-t”. Ez a következőképpen zajlott.
A. Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd embertársadnak.
B. Bánj házi cselédekkel mindig úgy, mint emberekkel.
C. Csúfságot vénekkel ne tégy, de aztán szódnak Ura légy.
Utána következett az olvasás és az írás. Egy nagyobb gyerek mutatta a táblán, hogy mit kell írni az alsóbb éves gyerekeknek. Az első osztályosok palavesszőt és palatáblát használtak. A nagyobbak körében is elterjedt volt a palatábla, de néhányan már egy krajcárért írkát vásároltak és abba írtak. Míg az első osztály egy nagyobb gyermekkel tanult, addig a tanító a nagyobbaktól felkérdezte a leckét. Aki nem tudta a felmondani a leckét, az szégyenpadba került, vagy palákát kapott. Az is megtörtént, hogy a rossz gyerekeket tengeri szemen térdepeltették, sőt néha székre is fektették és nádpálcával elverték őket. Ha a penna vastagon fogott, akkor körmöst kaptak. A köszönési szokások is eltérőek voltak a maihoz képest. Ha az iskolába vendég érkezett, felálltak és együttesen ezt mondták: „Isten hozta szerencsésen!” Amikor a vendég távozott a következőképpen köszöntek el a gyerekek: „Isten hordozza békével!” Este a tanítótól így köszöntek el: „Isten maradjon tanító úrral és tanító asszonnyal!” Az utcán is más volt a köszönési forma: „Adjon Isten szerencsés jó napot!”
A kézimunka szerepe a jándi általános iskolában
Az 1905-ös népiskolai tantervben rendes tantárgy lett a kézimunka és pedig a fejlődésnek megfelelően, annak szlöjd változatában. Ezzel megkezdődött a széleskörű ipari előképzés hazánkban. A tanterv kialakításában német, svéd és dán hatás mutatkozott legerősebben. A svédek szlöjdje népművészeti megalapozottságú, az emberi újjak készségét, kézügyességét jelenti. Az oktatásban lényeges, hogy a tanulók alkalmas, használható munkadarabokat állítsanak elő, melyek elkészítése biztosítja a célkitűzéssel egybekapcsoló készségek és képességek elérését. Az oktatás anyaga és tartalma elsősorban asztalos munka volt, amelyet előre kidolgozott mintadarabok után kellett kitanítani. Az oktatás, a szemléltetés a munkafogások megfigyeltetésével történt. A dán szlöjd rendszer abban különbözik a svédekétől, hogy a cél nem a tárgyi forma, a hasznos darabok előállítása volt, hanem legelsősorban a szerszámok megfelelő begyakorlása. Legszigorúbban nem a munkadarabok sorrendje volt megszabott, hanem a munkafogások elsajátítása. Az oktatás osztálykeretekben zajlott, s a munkafogások elsajátítása modellek alapján történt. Az első kézimunka oktatást más tantárgyak összekapcsolásával is lehetővé tették, ezt is bizonyítja a népiskolai tanterv, mely hazánkban az első világháború végéig érvényben volt. Ezzel megindult a magyar szlöjd rendszer kialakítása. Amikor már a szlöjd országosan széleskörű ismertető irodalommal rendelkezett, a Kézimunkára Nevelő Országos Egyesület által rendezett homonnai, debreceni tanfolyamokon, Beregszászból és Munkácsról is vettek részt. Ezáltal a tanterv, utasításokkal és célkitűzésekkel már minden iskolában ott volt. Megyénkben a vezetők fő gondja az iparosodás elmaradásának felszámolása volt, és a kézügyesség tanításának bevezetését is ebből a szemszögből értékelik.
A „kézügyesség”, fiuk kézimunka tantervi megnevezése, tantárgy tantervileg meghatározott célja, hogy az egyszerűbb és kisebb tantárgyaknak könnyen kezelhető és idomítható anyagokból való előállítása által a tanulók kézügyességét, szemmértékét, formaérzékét, alkotóképességét és ízlését fejlessze, s a kézimunkát megkedveltesse.
A tanítás anyaga a tanterv szerint kötelező volt
I-II. o. /heti két-két óra/: papírfűzés és hajtogatás, alakok kivágása kartonlapból, mintázás: egyszerűbb alakú tárgyak alakítása agyagból.
III-IV. o. /heti két-két óra/: egyszerűbb tárgyak készítése kartonpapírból és beragasztásuk színes pirossal. Apró munkák sodronyból, a fa és a sodrony kombinációja/ kalitka stb./ Mintázás: egyszerű díszítmények agyagból. Szalmamunkák.
V-VI. o. /heti három-három óra/: Az előbbi két osztály munkaelemeinek folytatása fokozatos haladással, külön munkateremmel rendelkező iskolákban egyszerű famunkák előállítása fűrész, vonó, faragókés, reszelő és gyalu segítségével. Külön munkaterem híján egyszerű famunka faragókéssel.
A tantervi utasításból szerepel:
A; „Vegyes anyagú bevezető munkák”: zsinegből, lószőrből és fapálcikákból: gyeplő, ostor, ostorfonás, hurokkötés, játékszerek készítése gyufáskatulyákból és cérnagomolyítóból.
B; „Szabadon végezhető munkák”: városépítés, ház és toronyépítés, kert és csatornázás, árkolás, töltéskészítés /nagyobb gyerekek, pl. a község helyrajzi képét barázdálják ki.
A női kézimunka tanítás célja: a kedv és érdeklődés ébresztése a tanulókban a női kézimunka iránt és a kézügyességnek olyan fejlesztése, hogy a tanuló iskoláztatása bejeztével, a tanultak alapján tovább képezhesse magát és a maga családjának legegyszerűbb ruházati szükségletét elkészíthesse. Ennél fogva az iskolában készítendő munkadarabok az egyes vidékek szokásaihoz alkalmazkodnak. A tanítási anyag II-IV. osztályban a horgolás különböző formáitól, a kötésektől, a subrikálás, hurkolás fehérnemük foltozásán keresztül a nő ing, szoknya, alsónadrág varrásáig, szabásáig foglalja magába.
A tantervi utasítás különösen a tanítási módszer elvi követelményeinek felsorolásával mutatja be a tantárgy tanításának célját, feladatát.
1.    az érdeklődés felkeltése érdekében a tanítónő a munka megkezdése előtt minden munkadarabot mintaszerűen elkészített és bemutatta a tanulóknak, megbeszélte velük a munka célját, anyagát, készítésnél használt eszközöket. Ismertetést nyújtott az anyagokról, és az eszközökről.
2.    a nevelési célok érdekében osztályfoglalkozás keretében kellett tanítani a kézimunkát. A tanítón minden mintán bemutatta a kézfogást, és amit az egész osztály egyszerre utánzott is. Minden gyermek ugyanazt a munkafogást végezte ugyanazon időben.
3.    az alapgyakorlatokat addig kellett végezni, amíg a tanulók vezényszó nélkül is képesek voltak elvégezni a munkát. Ekkor a tanulók egy-egy részfeladatot kaptak, csendben dolgoztak, a tanítónő pedig közben javította munkájukat.
4.    a tantervtől eltérni nem lehetett. Az ügyesebb tanulók a kijelölt munka elvégzése után a tantervben megjelölt munkák keretébe tartozó más munkadarabot is készíthettek.
5.    a munkadarabot haza vinni nem lehetett
6.    a munkadarabok készítésénél tekintetbe kellett venni a helyi szokásokat.
7.    a fel nem használható minták, mintaszalagok, mintakendők helyett már a munkaelemek elemeinek megtanításánál apró használati tárgyakat / pl. erszény, mosdókesztyű, terítőcske, kötényke stb./ kellett készíteni, hogy fokozódjon a gyermekek munkakedve és érdeklődése.
8.    nagy gonddal kellett óvni a tanulók egészségét /testtartás, szemtávolság, kellő világítás, szemrontó munkák kerülése.
9.    kézimunkákból házi feladatot nem lehetett adni, bár a tanulók magánszorgalomból dolgozhattak otthon, s ehhez a tanítónőtől tanácsot is kérhettek.
A tantervi célt és tartalmat vizsgálva megállapítható, hogy a hazai kézimunka tanterv készítői a nyugati irányzatokat erősen alkalmazták, s mert egész iskolarendszerünk osztrák-német hatás alatt állott ezekben az évtizedekben, a kézimunka sem volt kivétel ez alól. A német-osztrák szlöjdrendszerben a követelés lényegesen kisebb volt és jobban tanulókhoz szabott. A mi hazai feltételeink még az osztrák-német követelmények végrehajtását sem tették lehetővé.  A szlöjd ügyes kezű ipari-gyári munkásokat készített elő a tőkés társadalom számára. Az 1905-ös tanterv bevezetése után 1908-ban Tarpán és Vásárosnaményban volt némi előrehaladás a kézimunka tantárgy után. 1912-1913-tól, amikor fokozatosan az egy tanerős iskolák másodtanítóval is bővültek, bevezették községeink iskoláiban is a kézimunka tanítását. Megállapítható, hogy a pedagógusok főleg a nyugaton kialakult helyzet ismeretében a kézimunka tanítás tantervben rögzített céljának és feladatának helyességét igyekezett bizonyítani. A kézimunka tanterv hatályba lépését követő években Vásárosnaményban és Tiszaszalkán volt állami iskola és tanították is a kézimunkát. A többi községben a tanulók és a tanítók megoszlottak a felekezet között, ami az egytanerősség áldatlan állapotának hosszú időre szóló fennmaradását rögzítette.
Az állami iskolákban a tanterv törvény volt, viszont a felekezeti iskolákban csak a feltételtől függően vezették be a tantárgyakat. A megválasztott felekezeti tanulók egyben kántorok is voltak. E munkakör mindennapos gyülekezeti elfoglaltságot jelentett, s emiatt az iskolaszék nem szívesen engedte a tanítót tanfolyamra, továbbképzésre. Így az idősebb tanítók elképzelés nélkül képtelenek voltak a tantervi követelmények szerint a kézimunkát tanítani. A tanítóképzésekből, pedig csak közvetlen a háború előtt kerültek ki ilyen képesítéssel tanítók. Területünkön éppen ezért szélesebb körben a háború kitörése táján indult meg a tantárgy bevezetése, de korántsem színvonalas formában. A háború alatt a tárgyi, dologi és személyi feltételek inkább rosszabbodtak. Nem válhatott általánossá a tantárgy oktatása. Sőt, a tantárgyat tanító iskolákban is a követelmények szintje alatt maradt.  Az ismétlőiskola oktatására ugyanez vonatkozik. Hetenként egy délután 4 órát az iskolában az „ismétlőkertben” mely az iskolai faiskolához kapcsolódott, töltöttek el. A tantermi foglalkozásokon olvasás, írás és számolás mellett a szülők kérésére ott, ahol megfelelő tanítónő volt, főleg díszítő jellegű kézimunkázást tanítottak, pl. Vásárosnaményban, Tarpán és Lónyán.

________________________________________
Confessio 1982/2. In: Csiszár Árpád: Ballada született Kisvarsányban 117.o.
Egy régi jándi általános iskolai naplóbejegyzésben szerepel így a neve. Lásd Mellékletek.
Confessio 1982/1. In: 107.o.
Confessio 1982/1.  In.: Molnár Ambrus: Krisztus hét szava a kereszten 106.o.
Confessio 1982/1 In.: Molnár Ambrus: Krisztus hét szava a kereszten 107.o.
Bereg hetilap 1881. január 7-i szám. Királyi tanfelügyelő jelentése /Vásárosnaményi Néprajzi Múzeum/
A Vásárosnaményi Járási Tanács ülés jegyzőkönyve 1955. : 10 éves a szocialista művelődésügy
A Vásárosnaményi Járási Tanács VB. Művelődésügyi Osztály 1961. évi általános iskolai statisztikája.